Móricz Zsigmond

Tiszacsécse, 1879. júl. 2. - Budapest, 1942. szept. 5. író, szerkesztő

A XX. századimagyar realista prózairodalom legkiemelkedőbb alakja. Földműves apa, és a református papleány anya, Pallagi Erzsébet mindent megtett azért, hogy gyermekeik tanuljanak, és kikerüljenek a nehéz, paraszti sorból. Zsigmond az elemi iskolába járt 1886-87-ben Istvándiban, 1887-90-ben Prügyön. A gimnáziumot 1891-94-ben Debrecenben, 1894-96-ban Sárospatakon, 1897-99-ben Kisújszálláson végezte. 1899-1900-ban református teológiát, majd jogot tanult Debrecenben.

Életének szinte minden fontos állomása megjelenik műveiben: a debreceni éveit a Légy jó mindhaláligban, pataki korszakot a Kamaszokban, a kisújszállási diákéletét a Forr a borban, valamint a Bálban örökítette meg. Debreceni éveiben vállalt először újságírói munkákat; első elbeszélése (A bécsi bútor) a debreceni Ellenőr című lapban jelent meg. 1900 őszén a fővárosba költözött, tanulmányait azonban nem fejezte be, hanem a megélhetése érdekében különböző hivatalokat, segédszerkesztői, szerkesztői munkát vállalt.

1908-ban tűnt fel a Nyugat című folyóiratban a Hét krajcár című elbeszéléssel,. Ezután már csak az irodalmi munkásságával foglalkozott. Ettől kezdve a Nyugat munkatársa, és 1930-tól 1933-ig Babits Mihály mellett a folyóirat főszerkesztője is. Több regényét dramatizálta, szép sikert ért el a Sári bíró című vígjátékával. Szép sikereket ért el novelláival (Tragédia, 1910; Tavaszi szél, 1912; Szegény emberek, 1917) és regényeivel Sárarany, 1910; Az Isten háta mögött, 1911; A galamb papné, 1912; Harmatos rózsa, 1912, A fáklya, 1917), melyekben a magyar falu életét ábrázolta.

Az I. világháborúban haditudósítóként vett részt: a harctéri eseményekről riportokban számolt be. A polgári forradalom lelkes híve volt, a Tanácsköztársaság alatt az írói direktórium tagja lett, ezért a Horthy-korszak idején zaklatásoknak volt kitéve, kizárták az irodalmi társaságokból, műveit sokáig csak a Nyugat merte közölni, később az Estlapok. Ekkoriban írta legjelentősebb regényeit: az Erdély-trilógiát, a Légy jó mindhaláligot, valamint a dzsentrivilág válságát bemutató Úri murit és a Rokonokat. 1939-ben vette meg és haláláig szerkesztette a Kelet Népe című lapot. Életének utolsó éveiben jelent meg az Életem regénye (1939), a Rózsa Sándor-trilógia első két része (Rózsa Sándor a lovát ugratja, 1941; Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét, 1942), valamint az Árvácska (1941).